27 hetesen

nem tudom becipzározni a túrakabátomat. Hasonlóan nem tudom begombolni az utolsó csípőfarmeremet (amit korábban nem sokat hordtam mert kicsi bő volt), nem jön rám a kapucnis pulcsim és a kismama-nadrágot sem tudja semmi a derekamon tartani - mert nincs. Mármint derekam, nadrágom van kettő, bár egy-két hétnél tovább szerintem azok sem fognak már rám jönni. Az elmúlt 27 hetet* megúsztam anélkül, hogy egyetlen kismama-felsőt vásároltam volna, hisz minden pólóm megfelelően nyúlik, az ingeim meg amúgy is mentek rögtön a sufniba a mellbőség miatt.

Na ez sem fog már sokáig tartani, egyre többször öltözöm át reggelente, mert Johanna mindenből kilóg alul, egyre durvábban. Krisztián szerint most sem kell majd drága terhescuccokra költeni, elég ha olyan ruhákat veszek, amik magas, vékony hölgyekre vannak szabva. Elfogultságát remekül tükrözi az a tény, hogy a már korábban bemutatott nagyaraszolás technikával, valamint egy fényképezőgép szíjával lemértük Johannát és a tok legszélesebb részén egyértelműen átlépte a 100 cm-es határt. Magyarán ha hazaértünk egy megfizethető(bb) országba, akkor olyan pólókat kell majd vásároljak, amik olyan magas, vékony nőknek készültek, akiknek a derékbőségük meghaladja a 100 cm-t. Mindezekhez jelenleg három igazán kényelmes nadrágom van, egy térdig érő farmersort, egy szürkésbarna derékban kötős pamut térdnadrág és egy combközép felett véget érő égő narancssárga sort. Ezeket fogom majd tudni variálni a maradék 20 munkanapomon a magas vékony nőknek szánt új felsőkkel - business casual vagy amit akartok:)

Hátulról egyébként még mindig nem nagyon észrevehető Johanna jelenléte, mindjárt csatolok is egy fotót két nappal ezelőttről, ahol szépen elbújt a méteres pocak, bár egyértelműen híztam lábra, karra, csípőre is, ha nem is sokat. És a pocakom növekedésével párhuzamosan egyre elképzelhetetlenebbnek tartom, hogy valaha még egyszer olyan hasfalam legyen, mint korábban. Tudom-tudom, tornázni sokat, továbbra sem zabálni és bla-bla, de az egyébként mai napig naponta kenegetett pocakom eddig 62 cm-ről 100-ra nőtt és még van 3 hónapja, hogy ezt folytassa.

Mi a radai rossebb fog történni azzal a bőrrel, ami Jo kijövetele után rajtam marad? Hogy fogom visszahúzni 62 cm-esre? Ha jobban belegondolok, lehet hogy híznom kellene még? Mert alig vagyok éhes, nem vagyok kívánós továbbra sem, nem is eszem sokat (bár az uram megállás nélkül etet, mint valami házikedvencet, óránként rám szól, hogy Jo-nak ennie kell, úgyhogy egyek legalább almát, kekszet, körtét, istentudjamit), de ha nem lesz rajtam elég zsír, akkor mi fog történni a bőrömmel?

Kipottyan belőlem egy baba (kilélegzem!), és mi marad ott? Némi plussz víz, max 4-5 kg zsír, amit most raktároz a szervezetem a szoptatásra, hogy ne reggeli ital jöjjön majd belőlem tej helyett, és még? Ennek kellene tartania azt a plussz várhatóan legalább 60-70 cm-re elég bőrt, amit most növesztek? Úgy fogok festeni, mint egy apróra nőtt orángután, csak kevesebb szőrrel.

Lehet sokkal jobb ötlet lenne elkezdeni iszonyatos ütemben hízni, akkor legalább lenne elég zsír, ami utána megfogja a kívül lógó cuccokat. A lefogyás maga kevésbé izgat, korábban is normálisan tornáztam és ettem (és persze SOHA nem voltam még tökéletesen elégedett az eredménnyel, dehát a női géneket 50 kg alatt is osztogatják) már jópár éve, tehát lefogyni le fogok tudni, de a bőrömet betűröm majd a cipőmbe, vagy mi lesz vele? Vagy jó gyorsan teherbe kell esni utána megint, és a már kész tokba csak belenöveszteni egy új Jonathánt? Lehet, ez még jobb tipp mint a hízás, de valamit ki kell fundálni, az biztos.

*26 hetet és egy napot, mert most kedd van és én holnap leszek 27 hetes, de mivel nem tudok aludni és holnap nem leszek netközelben, így inkább előredolgozom:)

26 hetesen

új kifejezés született: Johanna-barát. Johanna-barát lehet egy ösvény, egy tó, egy tengerpart, egy vacsora, egy sziklapárkány, de még egy hotel szoba is. Sosem gondoltam volna, hogy ennyi mindenre kell figyelni, ha az embernek pocakja van, bár hálisten, most sincs sok dolgom, Johanna apukája folyamatosan és minden részletre kiterjedően szemrevételezi a helyszíneket.

Így fordultunk már vissza gyalogútról a túra vége előtt kevesebb, mint 1 km-el, mert az utolsó szakasz nem kapta meg a Johanna-barát minősítést.

Mint felelősségteljes tok, üldögéltem patakparton 30 percet, míg Krisztián elsétált megnézni a kilátást, amiért jöttünk, mert az ösvény a patakon vezetett át, de pallók, híd, stb nélkül, a vízállás és a csúszós kövek igen méretes távolsága a patak sebességével pedig szintén nem mínősített kirándulóhellyé tették az egyébként igen nyugdíjas erdőcskét.

Egyetlen árva kis falatka sem kapott minősítést az apuka által rendelt kedvenc tésztámból, amit nyers tojássárgájával készítenek, miután a tojássárgáját is kihozták, így véletlenül sem tudtam megmagyarázni, hogy étteremben biztos csalnak valamit és tojásporral machinálnak.

Bár csak egy éjszakát maradtunk, így következmények nélkül, de szintén nem kapott plecsnit az a hotelszoba, ahol nem fértem el az ágy egyik oldalán, mert Johannát nem bírtam keresztülpréselni a fürdőszoba falán.

Külön érdekessége a dolognak, hogy a döntéseket egyetlen fentebb sorolt és nem sorolt esetben sem előzte meg bizottsági vita. A kétfős, életkorában, nemében és habitusában is eltérő összetételűnek mondható bizottság minden döntését egybehangzóan hozta meg.

Ez egyértelműen jelzi, hogy a bizottság fiatalabb résztvevőjén is elkezdtek megmutatkozni a felelősségteljes szülői vonások. Persze még elő-elő fordul, hogy a döntést megelőzendő előreosonok egy-egy korábbi tapasztalatok alapján nem minősítettnek várt helyre, hogy az előtt nézhessek ki a sziklák széléről a tengerre, minthogy a bizottság észrevegye, hogy itt bizony megint sziklatengeren kelt át a védett egyed hordozója - de ez határozottan és a vártnál gyorsabb ütemben ritkul.

25 hetesen

se internetem, se mérlegem. Szegény Johanna igencsak el van hanyagolva, lássuk be. Úgyhogy semmilyen megszokott plussz információt nem tudok szolgáltatni, sőt még csak vissza sem tudom olvasni a 24 hetes bejegyzést, hogy emlékezhessek, mihez képest kellene bemutatnom a változást. Rendhagyó sorok következnek tehát.

 

25 hetes terhesen nyaralni pont olyan, mint 0 hetes terhesen, csak kedvesebbek az emberek és jobban lihegsz. A szárd pincérek megsimogatják a pocakodat az étteremben, a korzikai recepciós rád szól, hogy nagyon forró a szauna, ha megérdeklődöd a férjednek, hogy hol van, a német turisták meg „wunderbar!” felkiáltással nyugtázzák, hogy annyi eszed van, hogy szandálban indulsz olyan terepre, ahova a kecskék is bottal kelnek útra. Ezen kívül egyetlen különbség a sima nyaralás és a pocakos holiday között az, hogy azt a rohadvány kismama-övet minden alkalommal át kell szerelni az ülések között, ha sofőrt akarsz váltani. Úgyhogy az „odasüssmicsodakilátásálljálmááámeghééé” kiáltások is egyre ritkulnak, hiszen kétszer is meggondolod érdemes-e kiszállni az autóból. Egyrészt franc  vinné el az Opel designereit, 120 fölé megy a pulzusom, mire ki bírok kászálódni a kocsiból, másrészt utána mire visszakötöd magadat az ülésbe, lekésed a naplementét a következő kilátóponton.

 

Azok kedvéért, akiknek még nem volt szerencséjük kismama-övhöz hadd próbáljam meg leírni, miről is beszélek. Javaslom ettől független üssétek be a google képkeresőjébe, én is azt tenném, de mint említettem nincs internetem, ezt a bejegyzést nem élő adásként követitek:). Szóval az ülésre fektetsz egy nylonizét, amit két szíjjal az ülés háttámlájához csatolsz. A nylonizének van elől egy csatja, ami arra szolgál, hogy ahogy bekötöd magadat, az alsó szíjat, ami a hasadon menne keresztül, belekulcsolod, rápattentolod és ezzel fixen rögzíted a két lábad között. Kvázi úgy nézel ki a végén mintha egy szíjakból álló bugyit húztál volna. A hasznos szerkezet arra szolgál, hogy ha beleütközök egy tehénbe az úton, akkor az ütközéskor az öv segítségével Johanna csak egy légzsákot kap az arcába, magának az övnek a húzása az én két lábamat tépi csak ki, neki szerencsére kutya baja nem lesz. Az övvel barátkozunk már egy ideje, első alkalommal dolgozni vittem és lelkesen becsatoltam mindkét szíjat, magyarán azt az övpántot is elvezettem a lábaimhoz, ami a vállamon vezetne át. Ennek következtében az M0-son vettem csak észre, hogy a bal karomat nem tudom mozgatni, amint megmozdulok, szépen hátra rántja a könyököm. Végül kibújtam belőle és még meg is állapítottam, hogy ez a legkényelmesebb öv amivel valaha vezettem, olyan mintha be sem lennék kötve. Nem is voltam. Aztán Kristóf diszkréten fulladozva a röhögéstől felvilágosított a műszaki érzékem ismételt eltűnéséről, azóta már jól használom. Másnap rövid szoknya volt rajtam dolgozni, reméltem, hogy a parkolóban nem futok össze ismerőssel, furán nézhettem ki csinos blúzban derékig felhúzott szoknyával, szíjbugyiban.

Szóval ez a fura képződmény az egyetlen árva különbség egy hagyományos és egy kismama-nyaralás között, ezt az átkot leszámítva Johanna mint a kisangyal úgy viselkedik, bír mindent. Járt barlangban, egészen pontosan háromban, túrázott, városnézett, külső erő által kötelezett megállásokkal de oda-vissza zokszó nélkül lelépcsőzött 670 lépcsőt az aktuális látnivalóhoz, továbbra is korán kel és fáradhatatlan rugdalózik, úgyhogy ha ilyen marad még pár évig csak idekinn, kezdhetjük a sorozatgyártást.

Johanna nyaral.

Csak egy gyors bejelentkezés, Johanna megunta a munkavégzést, ezért elvittük nyaralni. A terv az, hogy a következő 21 napban megmutatjuk neki Szardíniát, Korzikát és Cinque Terre-t - mindezt mind csak ha jól viselkedik persze. Egyelőre az első napon Bled-ig jutott, idáig nagyon rendes kislány volt, nyugodtan hagyta apukáját aludni az anyósülésen, csendben játszott az úton, csak néha bökdöste a lipómámat a hátamban, ami egészen nem kellemes, olyan mintha valaki tőrrel szúrkálna a hátsó ülésről. Ahogy wifi-net közelbe jutunk úgy, hogy idő is van a következő szállásfoglalás mellett irogálni, sőt érdemleges történést is fel tud mutatni a kisasszony - jelentkezünk. Addig is jó munkát mindenkinek:)

24 hetesen

Johannának több ruhája van, mint egy átlag nőnek harminc éves koráig összesen. Apukája egy teljes hetet töltött philadelphiai leárazós boltokban, aminek a következményeképp valami egészen elképesztő mennyiségű body került haza. Body, rugdalózó, kisnadrág, ingecske, partedli, ilyesmi. Gyönyörűek egyébként és nagyon változatos feliratokkal vannak ellátva, van "My Daddy is a SuperHero", "Nobody is perfect but my Daddy" meg még egy-két hasonló. Minden szentnek maga felé. Érdekes business ez egyébként, az USA-ban 6 dollárért kapsz 6 db Calvin Klein rugdalózót. Itthon mit lehet 1300 HUF-ért kapni baba ruha témában vajon?

Úgyhogy, amikor a vámosok megkérdezték mi van Krisztián bőröndjében és ő rendes öltönyös családapaként flegmán azt válaszolta: "Babaruhák.", nem értem miért nem szedték el mind és akasztottak a nyakába valami jó kis bírságot. Mindenesetre szerintem kenyereszacskó-gyártás projekt lefújva, babaruhákat fogunk importálni - feketén. Sőt, Jo ezeket is csak úgy hordhatja majd, hogy nem vágjuk le a címkéket sem, meggazdagszunk még idén.

Jo anyukája is remekül van, ma volt két vérvételen is, egyet balról, egyet jobbról. A hírhedt cukorterhelés volt a ma reggeli program: amire Andi külön felhívta a figyelmem - le ne vegyem a szememet a kispapával érkező kismamákról. Igaza volt. Nem gyakorló kismamák kedvéért a vizsgálat maga annyi, hogy vesznek tőled vért, majd megitatnak veled másfél deci vizet benne olyan mennyiségű cukorral, ami láttán Sári bármelyik sokat megélt teásbögréje sötétsárga lenne az irigységtől. Ezt benyomva két órát lebzselsz, ha kómába estél cukorbeteg vagy, ha eljutsz a második vérvételre, pár hét múlva jöhetsz az eredményért. Az viszont egész biztos, az a színjáték amit ezalatt végignézhetsz, bármi pénzt megér. Az első igazán szórakoztató program az elmúlt 24 hétben, majdnem kiköptem a szmötyit úgy röhögtem.

Kispapával érkező kismama halálra vált arccal elveszi a poharat (ismétlem cukros VÍZ van benne), beleszagol, elsápad, megkapaszkodik kispapába. Kispapa aggódva simogatja a karját. Kismama belekortyol, hátrahőköl, "Neeem, én ezt nem bírom meginni, ez iszonyatos, hányni fogok!!!!". Kispapa nyugtatgatja, üljünklekicsimnemleszsemmibaj, Kismama további huszonhárom perc alatt láthatóan végét járva elfogyasztja a hat korty folyadékot, Kispapa arcán veríték gyöngyözik, biztos benne, hogy egyszerre veszti el nejét és gyermekét, leülnek. Kispapa: "pihenjél Kicsim, nem megyünk sehova, nem lesz semmi baj!". Kismama piheg, lassan visszatér belé az élet, Kispapa boldog. Túlélték. Kismama egy Hős. Egy igazi Hős, aki elfogyasztott majdnem egy egész pohár cukros vizet. Emlékérmet mindannyiunknak!

Ugye mondanom sem kell, aki Kispapa nélkül érkezett megitta a vizet és ment a dolgára. Lehet, hogy ennyi a trükk a szülésnél is? Nem kell vinni Kispapát és nincs kinek drámázni?

Biológia - elégtelen

Három hét masszív gyomorégés és korpás keksz fogyasztás után rájöttem, hogy az eddig is többek szerint kétes értékűnek minősített biológiai tanulmányaim tényleg nem érnek egy fabatkát sem. Hogy a velem nem napi kapcsolatban álló szerencsés olvasók is kapjanak némi támpontot, a fentebb említett többek - sok egyéb mellett - az alábbiakra alapozzák lesújtó véleményüket biológiai jártasságomról:

- szerintem a bagoly hörcsögöt, pockot és hasonló erdei kisállatokat eszik.
- nem tudom melyik oldalon van a májam.
- nem tudom megkülönböztetni a tehenet az ökörtől (viszont mióta ez kiderült, kínosan figyelek rá, hogy szarvasmarhaként emlegessem mindkettőt)
- nem hittem el Sárinak, hogy a gyík azért jár napozni, hogy felmelegedjen a vére.
- elvesztettem a házrészemet fogadáson, mert biztos voltam benne, hogy a kecskebéka egy madár.

Még lehetne sorolni, de hirtelen ezek ugrottak be. Na most ezeken túlmenően most rájöttem, sajnos nem tudom megkülönböztetni a gyomromat a bőrömtől. T.i. észrevettem, hogy a gyomorégésem kicsit enyhül, ha bekenem testápolóval. Na erre varrjál gombot. Elmondtam Krisztiánnak, aki amellett, hogy szokás szerint tökéletesen hülyének nézett, tagadta, hogy korábban említettem volna neki, hogy "úgy fáj a gyomrom, mintha brutál leégett volna". Szóval az, hogy tele eszem magam, nem azért fáj, mert a gyomorsavam így meg úgy, hanem azért, mert még jobban kifeszül a luftballon és húzza a bőrömet.

A szokásos módszeremet használva rákerestem a megfelelő fórumokra és találtam még négyszáz kismamát, akik hasonló panaszokkal küzdenek, a bőrgyógyászok szerint ez normális egyébként és nincs vele teendő, kenegetni kell és jóccakát. Öröm az ürömben, hogy a vékony kismamák sajátossága, ha rendesen ki lennék bélelve, ahogy illik, akkor nem fájna semmim. Szóval Johanna szeret ám mindent, nem válogatós, csak azt nem bírja, ha eszem. BÁRMIT. Mert az feleslegesen foglalja a helyet Tőle, ketten együtt meg egy gyomorral már nem férnek belém, zavarják a kisembereket helyet tágítani, akik meg olyan ütemben dolgoznak, hogy feszítik a bőrömet, de valami brutálisan. És ezért "ég jobban a gyomrom" este, mint reggel. Nagy szerencse, hogy nem fogadtam meg a sok jótanácsot és nem kezdtem kilószámra szódabikarbónát és rennie-t fogyasztani, azok is csak a helyet foglalták volna feleslegesen.

23 hetesen

lusta vagyok, mint az anyaföld. De tényleg. És mondhatnám, hogy 32C van és kinek van kedve ilyenkor mozogni, de ez nem a melegnek köszönhető, ez valami egészen más és érdekes élmény. Amint meglátok egy kanapét, ráteszem Johannát és passz. Ha szomjas vagyok, nem megyek ki vízért. Akkor sem, ha nincs a környéken egy balek se, akit a méretes pocakomra való tekintettel lelkiismereti válságba dönthetek, ha nem akarna első felszólításra vizet hozni nekünk. Ilyen esetekben inkább szomjazom, illetve műanyagüvegeket tartok a kanapé alatt, a kanapén és a kanapé mellett, ezek nagyrészében poshadt víz van, kis része pedig üres, hiszen továbbra is napi 3 litert simán betankolok.

Nem zavar, hogy nem lehet megmozdulni a konyhában, nem rakok be mosást, reménykedem, hogy a tulajdonosa nem veszi észre, hogy nem szedtem ki a nylonzacskóból a vizes fürdőgatyáját és próbálok minél később kelni, hogy ne legyen időm reggel vasalni. Ha valaki más lennék, egészen elképesztően fel tudnám idegesíteni magamat. Öröm viszont az ürömben, hogy mióta ilyen lettem én is, a született ilyen típusok már nem is bosszantanak igazán, amikor hétvégén órákkal a tervezett időpont után Krisztián még mindig nem állt neki készülődni a Balatonra indulásra, csak véletlenül le-lelocsolgattam a slaggal, de tényleg csak bosszantásképpen, hisz még egy rendes hisztihez is lusta voltam.

Még tornázni sincs kedvem, sőt lehet ennek következményeképp, de még mérlegre állni sem. Egyetlen dologra vagyok hajlandó, az a sétálás, de szerintem azt is csak azért csinálom, mert különben meghalok úgy ég a gyomrom. Igaz, ha sétálok is, de legalább kevésbé érzem. A hétvégén mindentől égett amit megettem, ezért úgy döntöttem, mára kiürítem a gyomromat teljesen, hogy megfigyeljem mit lehet és mit nem. A magos kiflitől nem ég, a rántott csirkemelltől csirkés salátával (tudom kicsit fura ennyi csirke, de a többi salátát a cégnél nem lehet megenni, tehát gyakorlatilag szilvás gombóchoz is csirkés salátát észszerű választani) szintén nem, de egyikkel sem laktam jól. 

Délután megettem egy almát, attól égett. Aztán elmúlt, aztán megettem egy túrórudit, attól is égett. Aztán elmúlt, aztán megittam egy banánturmixot, attól is égett. Úgyhogy rövid, de megbízható felmérésem alapján vacsorára is csirkés salátát fogok enni. Ennék hozzá magos kiflit is, csak nincs itthon és a fentebb tárgyalt okok miatt nem fogok érte elmenni. És beszereztem Korpovitot, amit Britta javasolt, aki dietetikus, tehát illik elfogadni, amit mond, na meg főként mert teljes kiőrlésű fűrészpor jellege ellenére speciel a Korpovitot kifejezetten szeretem:) 

Bár Andi elkeserített ma, hogy nem csoda, hogy ég a gyomrom, ha csak úgy, egyszerre felfalok EGY EGÉSZ kekszet. Egy egész keksz szerintem úgy harminc kalória lehet, a napi ajánlott tápanyagbevitelem akár egynyolcvanharmadát is képviselheti, reméltem, hogy elfogyaszthatom egyszerre. Egyébként igaza lehet, mert kedden két napi folytonos gyomorégés után egyetlen árva szelet üres pirítóst reggeliztem és attól is égett, úgyhogy a sokszor enni keveset új értelmezést fog nyerni. Nem tudok ötször-hatszor enni, mert az a kevés, amit akkor eszem, a kis kényeskedő Johannának már sok. Úgyhogy napi nyolcvankétszer-nyolcvanháromszor fogok étkezni ezentúl, azaz legkésőbb minden tizenkettedik percben, meglátjuk ez használ-e.