31 hetesen

nagyon össze fogunk veszni Johannával. Iszonyatos erővel bír rugdosni, de úgy, hogy ma az Apukája is a "kezdek félni!" felkiáltással húzódott arrébb, amikor volt szerencséje a tüneményes kis Jo 2 centis lábacskáján nyugtatni a kezét. Tényleg nagyon durva amit művel, ráadásul fixen egy hete beköltözött a rekeszizmomba és csak átmeneti jelleggel hajlandó néha kihúzni a patáját onnan. Gyanítom elzsibbad szegénykének, ekkor megmozgatja kicsit majd visszahelyezi. Ma akkorát szúrt belém, hogy komolyan felmerült bennem, hogy van nála valami. Nem hiszem, hogy pár grammos ujjacskákkal ekkorákat lehet bökni. Ha rájövök mit használ, Nobel-díjas leszek, ráadásul biológiából. És a kutyát nem fogja zavarni a továbbiakban, hogy ötletem nincs mit eszik egy bagoly*.

A kislánynak tegnap vettünk egy autót is, ahogy azt előrejeleztem, remélem nem fogja senki azt hinni, hogy nagyon el van kapatva. Nem szeretnék elkényeztetett elsőszülöttet, olyanból van már egy-két példány a családban. Az egyik szerint ildomos lenne a szép nagy kék autót adni a kicsinek és én járhatnék a kis pirossal, de szerintem ez is elkényeztetésnek minősülne, úgyhogy egyelőre a kis pirosat beparkoltuk a ház elé. Remélem még beindul majd, mire szükség lesz rá :) Mindenesetre Tárgyat birtokolni jó érzés még akkor is, ha utána idióta okmányirodákba kell majd szaladgálni, meg biztosításokat kötni azonnali hatállyal válaszolva közben hülyébbnél hülyébb kérdésekre. Szilvia rózsaszín kiskönyve kispályás ehhez a kérdőívhez képest, rózsahimlős családtagok helyett itt aziránt érdeklődnek például, hogy "Mi motiválta Önt, hogy kötelező gépjármű biztosítást kössön?" Na vajon??? De olyan válasz, hogy "Kötelező!!!!!!!" persze nincs, úgyhogy bejelöltem, hogy azért kötök kötelező biztosítást, mert itt olcsó kötelező biztosítást lehet venni. Remélem majd a benzinkúton is beikszelhetem, hogy az motivált a tankolásban, hogy itt olyan olcsó a benzin.

Amúgy nem változott semmi az előző héthez képest, már 58 kg vagyok és mivel az uram is egy a Nem Regisztrált Rendszeres Olvasó-k (NRRO) népes táborában, így már csak 20 percet tornázhatok, nem mintha nem lenne bőven elég őszintén szólva. És egyre jobban félek tőle, hogy puha, hideg, naaagy hasam lesz ami lóg majd lefele és ötletem nincs hogy fogom eltüntetni. És mivel hiszek az agy erejében, ezért azt is elhiszem, hogy ha még egy hétig ezen pörgetem magam, hát baromira meg fogom érdemelni azt a puha, hideg, naaagy hasat, amiből a kis eszközhasználó nemsokára kibújik. Úgyhogy ez volt az utsó megjegyzésem a témában, holnaptól lapos kockahasat vizionálok szeptember elejére, majd az segít. Azért ha van valakinek egész biztos és érdemleges tanácsa "hordjak-e hasszorító whatever-t szülés után" témában, azt megköszönöm, egyelőre kb 1:1 a szavazatok aránya.


*zárójeles megjegyzés, múltkor teljesen véletlen kiderült, hogy a bagoly tud repülni is, nemcsak bölcsen ül a faágon és ha arra jár egy hörcsög, ráesik és megeszi.

Viszlát James, helló Miss Poppy!

Munkavállalóként előre megfontolt szándékkal teherbe esni majdnem csak és kizárólag pozitívumokkal jár. Szépen lassan kigömbölyödsz, felkészülsz lélekben a nagy pihenésre, utoljára kiüríted a megszokott kávésbögrédet, majd dolgavégezetten hazagurulsz. Majdnem, mert egyetlen hátránya azért van - az pedig az autó fájó hiánya. Kuffancs ("nemvagyokkuffancs!!") mint önjelölt magánzó:) mindig multikatonának titulál, amit nem is tagadtam sose, az vagyok, sőt szeretek az lenni, jó ez így nekem. Megvan annak a maga varázsa, ha az ember öt éve nem tudja mennyibe kerül a benzin. Na kérem szépen ennek vége van. Még pár hétig élvezhetem a csodálatos James társaságát, majd leadom a slusszkulcsot és belépek az autótulajdonosok kétes értékű táborába.

Azoknak, akik kevésbé ismerik ezt az énemet, be kell, hogy valljam, utálom a tárgyakat. Elég fura egy tulajdonság ez, tudom én, de gyanítom már nem fogom kinőni. Egyetlen értékes saját tárgyam van, az egy snowboard. Passz. Soha nem is volt több. Mert sajnálom rá a pénzt. Felvont szemöldökökre válaszul igen, én, pénzt és sajnálom. Bármennyit elköltök egy tökéletesre sült steak-ért, egyáltalán nem érdekel mennyibe kerül egy repülőjegy, nem nézem meg az étlapon mennyiért mérnek egy campari-juicet (óóóó anyám, de rég volt!!!), de nem-vagyok-hajlandó-idióta-tárgyakra-pénzt-költeni. 

Sose volt saját telefonom példának okáért. Soha. Egy sem. Sőt, mialatt ezeket a sorokat írom félszemmel Jamie-t nézem, ahogy lila krumplit pucol (mi az a lila krumpli???), teszem mindezt bátyám tévéjén a nappalimban.

Egyetlen saját autóm volt, illetve egy olyan, amit sajátomnak tekintettem, a már korábban emlegetett Mitshubishi, Apuci majd velem idős járgánya, na arra ráköltöttem egy vagon pénzt, hogy guruljon. Mindezt több-kevesebb sikerrel persze, egyszer egy kétszázezer HUF-ba fájó műszaki után (ami pályakezdőként -is- igen fájdalmas összeg, lássuk be) két héttel Őméltósága úgy döntött, hogy a cola parkolójában, ősszel, szakadó esőben, este nyolckor, kifelemenet lekapcsolja a fényszórókat, bezárja a biztonsági zárakat, lekapcsolja az ablaktörlőt és szirénázik kicsit. Hat hangon szólt, ami hasznos ilyen esetekben, a harmadik szimfóniánál csak kijött egy karbantartó, aki kiszabadított a járgányból, pár óra ráfordítással megpróbálta újraindítani, mialatt Apuci elindult harasztiba, hogy hazahozzon akksistul. Na emlékszem, akkor este talán Zent megkérdezte, nem-e veszek magamnak egy másik autót. Nem is értettem, esküszöm. Minek??? Van autóm!!! Nem fogok pénzt költeni egy kocsira! A teteljesenhülyevagy-hümmögéssel mit sem törődve továbbléptem az eset felett. 

Aztán jött a multikatonaság napos oldala jegyében négy év alatt egy Megane, egy Octavia, egy Vectra, majd az Insignia. Őszintén szólva, én mindegyiket szerettem. És egyiket sem szerettem jobban, mint a Mitchu-t. Jójó, James azért tényleg klasszisokkal ver mindent, és kimeríti a TÁRGY kategória legfelső rétegeit is, de egész biztos vagyok benne, hogy húsz év múlva nem fogok rá jobb szívvel emlékezni, mint bármelyik másik járgányra, mert ezek csak tárgyak könyörgöm.

Úgyhogy ma este, ha minden jól megy, így hónapokra a 30-tól, életem első saját Tárgyával leszek gazdagabb. Nagyon kiváncsi vagyok rá, milyen érzés lesz:) Pénzt fogok adni egy autóért, annyi pénzt amennyiből bejárhatnám Dél-Amerikát és Ausztráliát. Teljesen nonszensz. Hormonális zavarodottságom mutatja az a tény, hogy ezt így - könnyek nélkül - is le tudom írni. Suzukit veszünk ha minden igaz, SX4et egyébként - na nem mintha nem lenne tökéletesen mindegy nekem, lényeg, hogy ismerőstől, helyes, csinos kis autó, pár éves, majdnem szűz, ahogy mondani szokták "garázsban tartott hölgy tulajdonostól" és nepper a környéken sem. Nem lehet rá irigykedni és helyváltoztatásra alkalmas légkondival. Mi kellhet még? A háromfokozatú ülésfűtés és a parking assistance gyanítom fog belőle hiányozni, de csak megbékélünk majd valahogy. 

Ja, és szép narancssárga, úgyhogy Sári sem rugdoshatja meg, mint hat évesen a Dacia-t, csak mert kék volt és nem piros, mint amilyet ő szeretett volna. A hölgy neve pedig továbbra is hűen a Csengetett Mylordhoz - Miss Poppy lesz. Cissy-nél nőiesebb, Ivy-nál szebb, Mrs. Liptonnál vékonyabb, Lady Agatha-nál fiatalabb.

ui: az uram most érkezett meg és szerinte - bár a bejegyzés tetszik neki - fellengzős dolog céges autó hiányáról blogolni. Ha igen, elnézést érte, szerintem 

- egyrészt tárgykultuszról blogolni teljesen legális,

- másrészt ezt a blogot csak ismerősök olvassák, akik mind tudják, hogy céges kocsim van, tehát a meglepetés ereje kétségkívül megkérdőjelezhető. 

- harmadrészt pedig lelkes multikatona barátunk sosem azért kap autót, mert nagyobb és fényesebb, mint a többi, hanem azért, mert nagy cégnek nagy autót adni olcsóbb, mint pénzt. Ennyi. Ez is csak nálunk igaz egyébként, az én bécsi megfelelőm például nem mászkál céges autóval, ő pénzt kap helyette. Nyithat belőle cukrászdát:)

Mit fogsz csinálni két hónapig itthon?

kérdezte tegnap Bogi, ami szöget ütött a fejembe. "Hát pakolok, készülődöm, ezer dolog van még, nem hiszed el mennyi!" - válaszoltam kapásból, de ma reggel megint eszembe jutott a kérdés.

Tényleg, mit fogok csinálni? Johanna szobája még sehol sem áll, azontúl a ház is messze van attól, hogy késznek tudjuk nevezni. Tegnap az asztalosokra várva leírtam, hogy miket kell még megcsinálni a házban ahhoz, hogy tökéletesnek késznek nyilváníthassuk. 54 to-do gyűlt össze a listán, van köztük 2 és 20 emberórás feladat is. Rossz hír viszont, hogy a lista az uram bosszantásán kívül sokra nem alkalmas, tekintve hogy se Jo, se én nem tudunk például villanyt szerelni. És ha tudnánk sem állhatnánk létrára. És dobozokat sem pakolhatunk. És tujákat sem áshatunk ki. És a padlásra sem vihetjük fel a Lengyel Orchideás Étkészletet (LOÉ).

Úgyhogy Bogi kérdése jogosnak nyilvánítandó. Még 5 munkanapom van hátra, aztán 40 munkanapnyit kellene elütni úgy, hogy

1) beszélőviszonyban maradjak Krisztiánnal, tehát ne szekírozzam folyton, hogy mikor ér már haza

2) elkészüljön a lista összes pontja úgy, hogy én kibírom hogy 40 napig nem mászom létrára egyszer sem

3) ne unjam magamat halálra

Ambivalens érzések keringenek bennünk őszintén szólva. Egyrészt alig várom, hogy otthon legyek és nekiállhassak Jo szobájának, a garázsnak, a lomtalanításnak, a gazolásnak stbstb, másrészről 2002 óta dolgozom és ezalatt az időszak alatt egyetlen egyszer volt szünet két munkahelyem között az is csak azért, mert egyetemre jártam és biztosnak tűnt, hogy ha mellette dolgozom, pénzem lesz, csak diplomám nem, tekintve hogy annyiszor rúgtak ki, hogy tantárgyújra-felvételen (de szép szó!!!) voltam számvitelből. Úgyhogy amíg le nem vizsgáztam, nem dolgoztam. A sikeresnek mondható negyedszerre de elégséges vizsga után a velem szenvedő leányzóval féllábon körbeugráltuk az egyetem megfelelő szintjét örömünkben, berúgtunk és következő hétfőn munkába álltam. Ez 2006 februárjában, tehát több mint 6 éve volt úgyhogy sajnos fogalmam nincs, mit kell csinálni, amikor az embernek nincs dolga!!!

TV Paprikát nézni a kanapén, lébecolni apuci medencéjében vagy Mikest, Lédát, Vivient dajkálni persze örvendetesnek hangzik, de ezt csak nem űzhetem két hónapon át. Esetleg felvarrhatom a két hónapja leesett gombot a díszpárnáról a nappaliban, de ezt sem hiszem, hogy tizenkét percnél több időt igénybe vesz, ennél nehezebb fizikai munkától meg tiltva vagyok. Lehet be kell osztanom majd az időmet, mint az ominózus Nick Hornby filmben/könyvben Hugh Grant-nek, "excersizes - 3 units".

És nem, nem várom a tippeket. Ha jól látom facebookon, a világutazó Olvasó egy része úgyis hajót épít Duplóból Balatonkenesén, ez sem hiszem, hogy fél munkanapnál több időt venne igénybe, legyen az a Titanic apró mása. De nem tudom fog-e ez menni. Lássuk be, a semmittevésre születni kell. :)


ui: azoknak, akik nem látták volna az About a Boy-t, az ominózus jelenet az első harminc másodpercben
http://www.youtube.com/watch?v=74256F5BtiI&feature=relmfu

A statisztikák 44,5%-át helyben találják ki.

Mondja a jó öreg falfirka és mennyire igaza van. De ami most következik, nem kitaláció kérem szépen, hanem egy gyakorlatlan blogger felfedezése. Történt ugyanis, hogy hat hónap masszív blogolás után úgy döntöttem, megnézem az anekdotázáson kívül még mit lehet csinálni egy ilyen bloggal. Lehet betűtípust cserélni, meg hátteret, átrendezni az egészet, de tekintve hogy minden jóérzésű ember infarktust kap akkor is, ha a csokiöntetet az alapvető élelmiszerektől az orv tescosok átpakolják a nemzetközi konyhához, hát ezt inkább mellőzöm.

Találtam viszont egy érdekeset, Johanna népszerűségét tudniillik statisztika rögzíti! Lássuk tehát a legfontosabb információkat. A blogot eddig 6262 alkalommal nyitották meg. Feltételezhetjük, hogy aki megnyitja a blogot, az rögtön beleszeret és mint ilyen felregisztrál a rendszeres olvasók listájára, tehát összes olvasónk rendszeres. Mivel Jo történetének 10 rendszeres olvasója van, így 1 rendszeres olvasó 626,2 alkalommal látogatta meg az oldalt. Ha feltételezésünk helytálló (ugyan miért is ne lenne az, hiszen statisztikával foglalkozunk éppen, tehát semmilyen körülmények között sem törekedhetünk az adatok bármilyen irányú elferdítésére), a rendszeres olvasó havonta így átlagosan 104,4-szer, azaz naponta 3,48 alkalommal nyitja meg az oldalt. Rendszeres olvasónk tehát vagy elképesztően lelkesen várja a frissítést, vagy elképesztően ráér vagy elképesztően feledékeny, ezért nyitogatja újra és újra a bejegyzéseket, téve ezt napi három-négy alkalommal. Mivel tíz olvasónk viselkedési ismérvei a látogatási szokások azonosságán alapulva egymáshoz jelentős hasonlatosságot mutatnak, hívjuk őket ezentúl az Olvasónak.

Továbbiakban megállapíthatjuk azt a tényt is, hogy Olvasónk igen világlátott ember. Bár az esetek többségében, azaz 81,6%-ban Magyarországról nyitja meg blogunkat, ezen túl jelentősnek mondható időt töltött csökkenési sorrendben az Egyesült Királyságban, az USA-ban, Németországban, az Orosz Föderáció területén, Izraelben, Ausztriában, Kenyában, Franciaországban, de idejének majd 2%-át nem általlott még Bulgáriában is eltölteni.

Olvasónk kedvenc bejegyzése a "Te nyugodt típus vagy?", amit 91-szer nyitott meg, második helyen a "Hogyan legyél jó kismama?" című bejegyzés áll egyelőre, Olvasónk 75 alkalommal ismételte át újra és újra a helyes kismama-lét alaptéziseit. Dobogós helyen viszont meglepő módon a "27 hetesen" áll, ami érdekességét tekintve messze a többitől elmaradva azt a tényt feltételezi, hogy a rólunk feltöltött remek fotónak köszönheti a népszerűségét. Ezúttal is köszönjük az Olvasó elismerő hümmögését.

Világlátott Olvasónk magas informatikai érdeklődését mutatja, hogy a 6262 olvasás bár 78%-át Windowsból, de 12%-át iPhone-ról és 3%-át Androidról* hajtotta végre, sőt 1%-ban még a Linux is felbukkant az operációs rendszerek statisztikája között. Olvasónk tehát nem rendelkezik azokkal a masszív ellenérzésekkel a technika vívmányaival szemben, mint e sorok szerzője - akinek egyik legmegkapóbb emléke példának okán a Linux kapcsán az a hibaüzenet volt, ami egyetlen csak és kizárólag leokézható kis képernyőt tartalmazott a következő felirattal: "WARNING! Bad things will happen soon!"

Utoljára de nem utolsósorban az okos blogkövető statisztikánk még azt is meg tudja mondani, mik azok a szavak, amelyek alapján Jo blogjára akad rendkívül feledékeny Olvasónk, aki 168-szor ütötte be a google-be a megfelelőnek ítélt keresőszavakat, amik között a "9 months", a "Józsa" és a hasonló szavak mellett a "kiskacsa tartas" is felbukkant, háromszor!


Remélem nincs ok aggodalomra és Olvasónk - akinek Johannástul köszönjük fentebb vázolt kontinenseken átívelő töretlen lelkesedését - nem hozzánk hasonló tartásproblémákkal küzd, mindösszesen csak ezeket a szavakat ítélte a leglogikusabbnak a google motor beindításához.



*Android-nak hívják azt a kis zöld emberkét, ami Peti unokaöcsém fekete bögréjén ül.

30 hetesen

alig várom, hogy itthon lehessek. De tényleg. Nem azért mert nehezemre esik dolgozni, vagy zavarna a meleg vagy idegesítenének a kollegák, vagy fáradékony lennék, hanem azért mert itthon akarok lenni. Sehol máshol. Annyira sehol máshol, hogy mikor tudom, hogy szabad lesz a késő délutánom (hattól nyolcig míg Krisz meg nem ígéri, hogy hazaér, de nem ér haza:)))) ), max megpróbálom kicsábítgatni a népeket hozzám, de eszem ágában sincs máshova menni. Mert itthon lenni jó. Ráadásul a fészekrakó ösztön is drasztikus szintre rúgott, már nem mindig felejtek el virágot locsolni például. Döbbenetes milyen változásokra képes a szervezet.

Ezen túlmenően még mindig 57 kg vagyok és most már nagyon pufók. Egyre éhesebb vagyok, úgyhogy beiktattam még egy napi étkezést az eddigi 5 mellé, a 6. sem főtt krumpli egyébként. A testsúlyom még mindig a minimálisan javasolt alatt van 1 kg-val, de a testmagasságom is a minimálisan javasolt alatt van vagy 10 centivel már vagy 17 éve és ezzel is remekül együtt lehet ám élni. Ami viszont érdekes, hogy a hiúsági faktor újabb szintre lépett, már nem az érdekel, hogy hogy nézek ki most (ahogy egy 7 hónapos terhes nyilván:) ), hanem hogy hogy fogok kinézni szülés után.

Viszont illogikus módon a szülés maga még mindig nem izgat túlságosan, elolvastam jó pár hete-hónapja már a Mongan-módszeres könyvet, elfogadtam, hogy nem fogok kézen fogva óceánzúgásra önhipnotizálni pasztell rózsaszín szülőszobában a hidegvérűen velem párhuzamosan relaxáló urammal, mert a helyszín és a szereplők adottságai ezt nem teszik lehetővé. De továbbra sem hiszem, hogy különösebben fájni fog vagy hogy halálfélelmem lenne. Abszolút nem. El fogok fáradni nyilván azt ennyi. De a Rékától is elfáradok - igaz viszont, hogy továbbra is 40 perces etapot nyomok abból is, ha jobban is lihegek a végére a pufiságom okán. Úgyhogy Johanna - ha jó kislány - 40 perc alatt kijön és téma lezárva, aznap sem kell már tornázzak legalább.

Nő a lábam.

Most már biztos. Már múlt héten gyanút fogtam, mikor egy esküvőre igyekezve beleugrottam abba a tavalyi arany szandálkába, amit még a saját esküvőmre vásároltam, csak aztán nem volt rajtam (igen, mert véletlenül vettem egy másik új cipőt is, na és??). Illetve beleugrottam volna, ha befér a lábfejem a szandál orrába, de nem fért bele. Ekkor még azt gondoltam akkor sem volt jó a cipő, csak mivel nagyon tetszett és nagyon jól passzolt a menyecskeruhámhoz, hát belepréseltem magam és meggyőződtem róla, hogy a cipő nem is kicsi.

Aztán tegnap felvettem egy másik cipőt, amit ritkábban hordok, mert kicsit kényelmetlen. Estére már nagyon kényelmetlen lett és reggel döbbenten vettem észre, hogy a lábujjaim elejéről lekopott a körömlakk. Márpedig sokat nem állok lábujjhegyen, úgyhogy Winnetou által is megirigylendő nyomolvasási képességemmel kikövetkeztettem, hogy hozzáérnek az ujjaim a cipő elejéhez. Ma a mindenki által irigyelt Eastpacknek tartott valójában nem mondom meg mennyiért Auchan-ban vásárolt magasszárú tornacipőmet húztam (leasure friday, welcome to the beautiful world of the US), ami a legkényelmesebb cipőm volt és úgy fáj a kislábujjam, hogy felmerült bennem, hogy inkább leveszem az egészet és mászkálok mezítláb.

Namármost két verzió van:

1. A súlyfeleslegem átmenetileg szétnyomja a tappancsaimat. Az eddig 36-os lábacskáim most szépen elkezdenek kilapulni mint két kis palacsinta. Ez esetben a lábam széltében és hosszában is nőni fog, szépen eléri a tizenkét éves kiskamasz lábméretet, majd a szülés után mikor kilélegezve Jo-t, immáron megint ötven kilósan boldogan felpattanok az ágyról, megint 36-ossá fog visszaváltozni.

2. A döbbenetes intelligenciával megáldott agyam rájött, hogy ezt a súlyt ekkora kis párnácskákon nem fogja tudni egyensúlyozni, ezért elkezdte növeszteni a lábfejemet, hogy fel ne boruljak. Ez esetben van húsz pár felesleges 36-os cipőm.

A 2. eset nekem valószerűbbnek tűnik, főleg hogy a terhességem alatt szerzett legjobb barátom, Google is ezen az állásponton van. Vannak nők, akiknek akár több méretet is nőhet a lába a várandósság alatt. Ez a változás maradandó és felsorol egy rakat okot, amik nyilván nem igazán érdekesek. Az viszont annál inkább, hogy fogok mutatni bokáig lógó bőrrel Johanna hűlt helyén, 40-es lábakkal.

Eddig is megvolt a véleményem az internetes újságírásról (is) egyébként, de ezek a kismamáknak írt cikkek tényleg mindent visznek, az egyik  "Mozgásszervi elváltozások a terhesség alatt" címmel például külön felhívja a figyelmet, hogy érdemes a lábméretet többször is ellenőrizni a várandósság folyamán. Nagy szerencse, hogy szólnak, milyen durva lenne, ha szegény kismama nem venné észre, hogy három számot nőtt a lába.

29 hetesen

a honlapok maradék része szerint is beléptem az utolsó trimeszterbe. Egy hete nem is tornáztam ennek örömére. Az az igazság, hogy a már hat hónapja emlegett Réka videó utolsó trimeszterét csinálhatom már elvileg csak, de ki a ráknak van kedve 20 perc kedvéért átöltözni és bekapcsolni a laptopot? Úgyhogy csalni szoktam, legalábbis múlt héten még csaltam, végigcsináltam a 2. trimesztert is, mert úgy ítéltem semmi de semmi különbség nincs a gyakorlatok között. Idegesítő mondjuk, hogy közben ez a liba hatszor mondja el, hogy ha a 3. trimeszterben vagy, akkor már ezeket ne csináld, de közben ugyanazokat az izmait mozgatja mint később. Na mindegy, mindenesetre lehet hogy a torna hiányától, de most először kezdem azt érezni, hogy azért ez a pocak már elég nagy. Olyan kényelmetlenül nagy. Nem tudom hány pocakos olvasóm van, de nem irigylem őket és a helyükben mindent megtennék, hogy megszabaduljak tőle - bocs Johanna.

Tegnap volt először, hogy a kislány gépelés közben belerúgott az asztalba. Megértem egyébként, de tényleg rövid a karom és nem tudok úgy gépelni, hogy nincs alátámasztva az alkarom, úgyhogy muszáj kicsit nekitolnom az íróasztalnak, hiába rugdossa. Ráadásul már az öveimet sem tudom bekapcsolni, nem azért mert nem érnek körbe a csípőmön, hanem mert nem látom a csatot, akárhogy hajlongok. Az előszobába már rendszeresítettem egy szőnyeget, hogy ne kelljen mindig a hideg kövön üldögélnem, mire bekötöm a cipőimet, mert nem tudok addig lehajolni, hogy rendesen elérjem. Szóval pocakosnak lenni gáz és nem javaslom senkinek, bár gyanítom ez a pocak kicsit kevésbé rugalmas, mint egy hagyományos, szép lassan növesztett társ, aminek a jelenléte könnyebben megszokható, mint egy ilyen hülye rátét.

Más változásról nem tudok beszámolni, igyekszem keveset ülni, mert akkor fáj a lipómám. Bár ma azt olvastam valahol, hogy az állástól meg visszereim lesznek, úgyhogy próbáljak meg nem állni. Marad a fekvés. Szépen takarított padlószőnyeggel van borítva az iroda, szóval elvi akadályát nem látom, csak nem tudok közben laptopozni, hiszen hanyatt fekve nem kapok levegőt, hason meg nem tudok egyensúlyozni.

Sőt az idióta iphone oldalt fekve megforgatja a képét, úgyhogy email-olvasás vagy teljesen mellőzendő vagy rá kell jöjjek, hol kell kikapcsolni ezt a kedves kis feature-t, de ez utóbbi sem hiszem, hogy megéri a vesződséget, mert nemsokára úgyis megszabadulok a meg nem kedvelt kis készüléktől és szerezhetek végre telefont gombokkal, juhuuu.

Még 12 munkanapom van hátra és pont ennyi időm van venni még egy kocsit is, nem értem miért nem árulnak ilyesmit a Tescoban, ott olyan gyorsan szoktam végezni.

Babaszoba

Most, hogy még 14 munkanap elteltével beállok a tesók Sári által nyitott sorba, az áldásos és tétlen hétköznapok jól megérdemelt élvezői közé, ideje nekifogni a Mi Kell Még a Kislányomnak listának.

Amíg a kis tökmag megszületik, jópár dologra szüksége lesz, először is kell neki:

1 szoba

Ez a legnagyobb és legfontosabb projekt, tekintve hogy ruhája van, a két unokatesótól meg minden egyebet el tudok kunyerálni, amit majd elfelejtek. Szóval a következők laknak eddig Johanna szobájában:

• 3 karton doboz cipő
• 3 karton doboz téli- és őszikabát. Ezek a kabátok szépek és szükségesek, van köztük három kabát, ami az enyém, a többi az uramé. Szeptemberben költöztünk, azóta úgy tűnik nem volt tél, mert a 3 doboz bontatlan, azokat a kabátokat, amiket hordunk, másik dobozban tartottuk.
• 3 karton doboz nászajándék (FRAGILE!)
• 1 70 darabos rózsaszín orchideával díszített lengyel porcelán étkészlet
• 3 karton doboz ágynemű
• 1 nyomtató, ami soha nem volt még bekapcsolva, de még csak öt éves.
• 1 lapscanner, ami soha nem volt még bekapcsolva, de még csak öt éves.
• 1 számítógéphez való hangfalkészlet, ami soha nem volt még bekapcsolva, de még csak öt éves.
• 5 karton doboz irat, köztük kézzel írt jegyzetek arról a német közgazdaságtudományi egyetemről, amit Krisztián kezdett még levelezőn 1964-ben, csak még nem fejezett be.
• 10-12 fali kép vagy képkeret. Eddig 3 kép van fenn a lakásban, meg 1 óra, többre nem sikerült még rávenni a karbantartót, mert az egyik kép felrakásakor dührohamot kapott egy négyzetcentiméter vakolat lehullása miatt. Úgyhogy ezek a képek valószínűleg soha nem lesznek felrakva.
• 2 fregoli - tele tiszta ruhával
• 1 karton doboz karácsonyi csomagolópapír és ajándékzacskó
• 1 karton doboz "gyógyszer és előszoba egyéb" felirattal, ismeretlen tartalommal
• 2 karton doboz "krisztián vackok" felirattal, ismeretlen tartalommal
• szegélylécek - többféle

körülbelül ennyi. Hangulatos kis szoba már most is. A jó hír, hogy ki van festve (ha van is rajta pár fura folt, leginkább mintha ázna a kémény, de majd a másik oldalra rakjuk a kiságyat és akkor a baba nem fog bepenészedni), meg van szép parketta is. Mivel a ház új ugye, ezért van még pár ezer repedés is, de aggodalmaskodókat megnyugtatva annyi eszünk van, hogy ne fessünk újra mozgó házat, úgyhogy Johanna fehér falakat fog kapni foltostul, aztán majd egyszer újrafestjük az érettségije után. Mármint a szobát.

Csütörtökön a fenti társaságba beköltözik egy farkasrétről kiköltöző kanapé és egy szőnyeg. Előbbire ráteszem a dobozokat, utóbbival letakarom.

Bútort tegnap Krisztián már elkezdett nézni, akinek meghallva, hogy otthon takarítani kell, sürgősen el kellett rohannia az IKEA-ba, talált is egy megfelelőnek tűnő konyhabútort. Nyugi, Jo saját tűzhelyet még nem kap, csak a konyhabútor olcsóbb és jobb minőségű és majd a tempóját kreativitással pótló ezermester apuka összeszereli úgy, hogy szobabútornak tűnjön. Olcsó fehér kiságyat és hozzá való pelenkázó asztalt - amit bonyolultságát tekintve szerintem egy jobb ovis foglalkozáson három óvodás megépít hat perc alatt - lehet kapni fillérekért, a nappaliban meg akad két tüneményes kis zöld fotel, amit még Pécsről szereztünk és gyakorlatilag készen is vagyunk.

Ja nem, egy dolog még hiányzik, a dekoráció. Azt találtam ki még a nyaralás alatt, hogy Johanna falát egy "Anyád szerint" sorozat fogja díszíteni. Dupla képkeretek, baloldalt egy-egy fotó - kizárólag állatos, mert abban vagyok a legjobb -, jobboldalt meg ugyanarról az állatról általam készített rajz. A rajzocskákra rá fogok érni, hiszen lesz otthon 8 hetem, hogy befejezzem a lakást és felkészüljek Johanna fogadására, ráadásul igen gyorsan rajzolok. Kedvcsinálóképpen csatolok egyet, elnézést a rossz minőségért, ezt múltkor a Mikivel folytatott telefonbeszélgetésem során rajzoltam egy riport hátuljára, két állat is van rajta, a méretarány miatt még élethűbbek. Veszek majd zsírkrétát (azzal rajzoltam utoljára) és azzal fogom kidíszíteni a kis rajzokat, Johanna remélem majd ugyanolyan örömmel fogadja őket, ahogy én fogom készíteni :)

28 hetesen

megint eljutottunk a dokihoz, aki megállapította, hogy Johanna 1,4 kg. A szép kövér baba mellett eddig még 5,6 kg-t sikerült felszedni, úgyhogy összesen most 57 kg vagyok, ez szerintem normális, a bertengo.com szerint 0,5 kg-val a minimálisan ajánlott súlygyarapodás alatt van. A bertengo véleményéhez csatlakozik a doki is, aki az ultrahang után amikor öltöztettem vissza Jo-t rám nézett, majd közölte, hogy "Lehet ám enni rendesen. Ha ez kérdés lett volna. Édességet is." Mintha eddig nem azt csináltam volna, bár édességet továbbra sem kívánom, Jo az összes mizériáját levetkőzte, nem nassol, nem fúj fel, nem égeti a gyomrom, egyáltalán észre sem lehetne venni, HA nem ütközne bele folyvást mindenbe.

Porszívózni vele például körülbelül kétszer annyi idő mint egyébként és tuti tele leszek lila foltokkal is, mert ahogy húzogatom a csövet folyton beleakadok. Ráadásul nekünk központi porszívónk van (irigy ÓÓÓ a tömegből), ami azért jobb, mint a sima, mert könnyebb vele dolgozni, hiszen csak a csövet kell kivinned. Képzeld el 7 kg elől hordott súlyfelesleggel milyen kényelmes csak egy 5 méteres csövet meg egy porszívó-rudat-fejet cipelned egy lépcsőn, amin nincs korlát. Persze a korlát hiányáról nem a porszívó tehet ezt aláírom, ezzel együtt is majd egy óra volt mire hihetetlen lihegés közepette végeztünk Jo-val.

A takarításon túl dolgozni sem szeret igazán, lehet azért, mert ott is hozzá-hozzácsapdosom valamihez. Az ebédlőben például mindig oldalra fordulok, hogy ki tudjak slisszanni két nálam is lelkesebb munkavállaló között, elérve ezzel azt, hogy majdhogynem Johanna lába is zöldbabfőzelékes lesz nemhogy én, ahogy próbálom letarolni a békésen étkező munkatársakat. A hűtőben is lassan polckép-változtatást fogok kérvényezni, mert a szénsavmentes vizek legalul vannak, amiket békává kuporodva is alig érünk el, ráadásul a karom sem lett hosszabb a babavárás alatt, úgyhogy Joval együtt kell bebújjak a hűtőbe, hogy megkaparinthassam a kívánt palackokat. Vagy átszokom a teára, ami értelemszerűen szemmagasságban van, mert azt nem issza senki

Tokjának méretét leszámítva egyébként a hölgyre igazán semmi panasz az összes új leletem, cukorterhelés, vérkép, stb is legnagyobb rendben van, a baba az ultrahang szerint is remekül érzi magát, gyakorlatilag egész nap megállás nélkül rugdalózik teszi mindezt reggel hattól éjfélig, úgyhogy egyelőre semmi jel nem mutat arra, hogy esély legyen egy nem pörgős csecsemőre. A rugdalózása egyébként nagyon aranyos, múltkor egy meetingen akkorát rúgott, hogy a szemben ülő is összerezzent, ahogy a pocakom balra rándult egy tizenkét centiset, nem volt nehéz kiszúrni. Ha tudna beszélni, szerintem ki is hallatszana.

Ne nyomd össze Johannát!

Ez lesz a harmadik trimeszter mottója, azt már látom. Az ominózus periódusba holnap fogok lépni. Fontosnak nem fontos, de határozottan érdekes tény, hogy ahogy a zöldcitrom és a szilva méretéről, úgy erről sincsen konszenzus a világon. A terhesség egészét 40 hétre teszik ugye, ezt úgy sikerült elharmadolni, hogy a második trimeszter egyesek szerint a 12., mások szerint a 14. héten kezdődik, a harmadik pedig a 27., a 28. vagy a 30. héten - ezeket találtam eddig. Az adatok szokás szerint nem csak a női fórumok kétes értékű világából származnak, orvosi szaklapot és szülésznő honlapot is találtam, ahol mind szerepeltek a felső számok. Persze ne legyünk telhetetlenek, az is valami, hogy az első trimeszter kezdetében sikerült megállapodásra jutni :).

Szóval és tettel, szerintem a harmadik trimeszter holnap, azaz a 28. héten fog kezdődni. A hasam szerint is, ami most már akkorára nőtt előrefele, hogy nem nagyon lehet engem átölelni például. Persze eféle romantikus hóbortja amúgy sincs sok ismerősömnek, úgyhogy ez max nekem okoz problémát, ha megpróbálom megközelíteni az uramat. Ő tudniillik a legteljesebb természetességgel közli, hogy "Ne nyomd össze Johannát!" és távozik. Ugyanez történik ha lehajolok, ha közel megyek a hűtőhöz, ha pakolok valamit, ha farmert húzok, lassan már csak ha megmozdulok és észreveszi, akkor is, Ne nyomd össze Johannát! A szavak mindig ilyen sorrendben ismétlődnek, a hangsúly is hasonló ahhoz, mint amit a "Vasalnál nekem egy inget?" kérdés szokott kapni maga alá, kicsit vészt jóslóan, kicsit fenyegetően, kicsit neheztelően, de nyilvánvalóan szeretetteljes.

Egy orvos ilyesfajta aggálya azért felveti bennem a kérdést, össze lehet-e nyomni Johannát? Szerintem nem. Ha lehajolok bekötni a cipőmet, például úgy összenyomódik, hogy nem kapok levegőt, ergó le kell üljek a földre. Ha megpróbálok hanyattfekvésből felpattanni, úgy belesajdul, hogy azonnal vissza kell feküdjek. Persze nem a hátamra, mert úgy nem kapok már levegőt sem. Ezekhez tegyük hozzá, hogy a baba felett elkezdtek valamik kimászni a hasamból. Nem nagyon tudom megfogalmazni a problémát, de határozottan érdekes, tapinthatóan a baba felett egyéb, nem szabályos alakú, nem is érezhetően körvonalazott dolgok vannak. Belek, a gyomrom, egyéb számomra nem ismert belsőszerveim, ki tudja. Mindenesetre pakolódik minden felfele. Gondolom erre gondolt az első dokim még, amikor azt mondta anno, hogy ki fognak dudorodni a dolgok a hasam felett a hasfalgyengeségem miatt. Krisztián szerint persze sérv, az száz százalék, holnapután megyek dokihoz, akkor majd kiderül kinek van igaza, mindenesetre ha a hölgy, aki benn lakik
- feljebb tudja tolni az összes belső szervem úgy, hogy tapintható legyen a bőrömön keresztül,
- nem engedi, hogy levegőt vegyek, ha előrehajolok és
- fájdalmat képes előidézni egy felüléstől,
akkor miért kell érte aggódni, hogy össze lehetne nyomni bármivel is?