39 hetesek már nem lettünk

Johannával. Kedden a tervek szerint háromra érkeztem CTG-re. Előtte az elmúlt egy hónap legnagyobb előre megfontolt rosszasága keretében Júlia barátnőmmel ebédeltem az Arénában. Úgy döntöttem baloldalt fekvés, vesetágulat, vén méhlepény ide vagy oda, ha a héten ígyis-úgyis szülünk, hát ez a kis utolsó kiruccanás már igazán nem árthat. Igazam volt.

A valószínűleg pár hétre most az utolsó starbucks-os moccachino után 3h előtt 10 perccel befutottam CTG-re, ott még a folyosón levadászott a dokim, hogy nyomjunk egy gyors ultrahangot meg vizsgálatot, aztán ő rohan a városba. Ultrahang rendben, áramlás tökéletes, méhszáj szépen elkezdett nyílni, meg rövidült is már, jól van, "most kicsit megpiszkáltam, segítünk neki kicsit" (nem fájt picit sem, nem is éreztem semmit), befekszem a CTG-re, ha az is rendben, pénteken reggel jövök legközelebb, megnézzük hogy állunk, aztán megindítjuk a szülést, szép hetet.

CTG-znek első körben 4h-ig, Jo rugdos mint a nyavalya, érzékelő csúszkál balra-jobbra, eredmény jó, néha kicsit elmozdult, azt ráírják. Beviszem a szülőszobára láttamozni (mint a gyerek az intőt, anélkül nincs hazamenetel, hogy valaki rá ne nézne doktor, aki szembe jön), RandomDoki-nak nem tetszik, mi van ha az nem elmozdulás, hanem kimaradt a szívhang, menjek vissza ismétlésre. Visszasétálok a CTG-re, CTGznek tovább, pocak keményedik néha, érzékelő mozog, Jo már alszik. Kijövök, közben befutott Krisztián, beugrott még megvette a szülészet könyvet, van hozzá CD is, szuper, hátha hasznos lesz még. Vissza a szülőszobára együtt, RandomSzülésznő-nek megint nem tetszik, mi van ha nem elmozdulás, na jöjjek be, rátesznek itt is, majd nekik nem fog elmozdulni, hülye CTG-sek.

Bemegyek a vajúdóba, lefekszem az ágyba. Kicsit csörögnek a karpereceim és a térdig érő szűkszoknya sem a legkényelmesebb CTG-viselet, de a sminkem még rendben. Körülöttem kiskacsás hálóingben vajúdnak a lányok, ahogy illik, kicsit furán érzem magam. Fekszem a CTG-n, Jo rugdos, hasam keményedik párszor, érzékelő mozog, csúszkál, sehol senki, van már hat óra, jön Krisztián, megunta, bekopogott, mondták neki, hogy nem jó a CTG-m, felvesznek terhespatológiára 3 napos megfigyelésre. ÁÁÁÁÁÁÁHHHHH!!!!!!!!!! Menjek ultrahangra, megnézik az áramlást. Mondom neki, háromkor nézték, nem baj, megnézzük megint.

Lemegyünk az ultrahangra, amíg várunk Krisztián rám szól, hogy egy csomót keményedik a hasam, nem kéne már ezeket mérni? Baba, neked 5 perces fájásaid vannak, közli a várakozás alatt, "hülye vagy kicsim, nem elég baj nekem a terhespatológia, ezek sima keményedések, nem fáj semmim", be a vizsgálatra. Hanyatt az asztalra, szívhang sehol, két ultrahangos csaj halálra rémül, feküdjek oldalra, na ott már van. Így aztán tuti nem mehetek haza, ultrahangoznak, atyaég hogy néz ki ez a lepény, tiszta mész, de tökéletes az áramlása. A pocakom normális, hogy ilyen kocka formájú? Hányszor keményedik? Honnét tudjam, négy órája CTG-znek, számolják meg a görbén... Azért beírják, szerintük ezek rendes keményedések, nézzek a pocakomra, fájnia kellene. Vissza a CTG-re, elmegyek WC-re, Krisztián köszönt. Visszaért a dokim, üzent, hogy ne egyek, ne igyak semmit, megyünk a műtőbe, császár. Szívhang hülyéskedik, a baba készen van, nem kockáztatunk itt semmit, kiveszik. Igaza van, visszafekszem a CTG-re. A karpereceket leveszem most már, meg a gyűrűket is, Krisztián hívja Apukáékat, hogy menjenek már el a kórházi cuccomért, csak az Arénába igyekeztem ugye, nem akar már elmenni, inkább marad velem. Doki hívja a szülésznőt, én szomjas vagyok, vizet már nem ihatok, feküdjek szépen a CTG-n, pár órán belül műtünk.

Krisztián megint megméri a keményedéseket, szerinte két perces fájásaim vannak. Ha takonyplacsninak képzelem magam, még mindig nem fáj semmim, csak bírja ki mindenki azt a tizenkét másodpercet, hogy nem beszéltetnek közben. Negyed 8h-kor érzem, hogy valami folyik, szűkszoknya kipattan, ömlik a magzatvíz. Orvosnő odafut, hívja a dokimat, mindenki meglepődik, kezdem elhinni Krisztiánnak, hogy azok fájások voltak. Keményedéskor doki megvizsgál, na az ilyesmit mellőzhetné, néz rám nagy szemekkel, örül, "Dorottya, nagyon belehúzott, több mint 3 ujjnyira kinyílt, nem lesz itt császár, mindjárt szülünk!!!" Kapok egy mutatós Semmelweis Egyetem feliratú lepedőt, azt a derekam köré tekerem, igyekszem pisilni menni. Keményedéskor megállok, szuszogok, hányingerem van. Viszont most már ihatnék vizet. Csomagok sehol, Apukának valószínűleg rossz kertkapu-kulcsot adtam, épp mászik át budafokon a kerítésen, betörésből jeles. Szerzünk egy műanyagpoharat. Rábeszélem Krisztiánt, hogy legalább egy pár percet hadd sétáljak, jó, de figyelni akarják a szívhangot, picit sétálunk. Másfél perces fájások, nem tudom már simán kilélegezni. Olyan mintha satuba lennék szorítva, ami magában elviselhető lenne, ha nem lenne az irtózatos hányinger, meg olyan érzés, mintha nagyWC-re kellene rohanni. Fújtatok mint egy víziló, hogy nézne már ki, ha itt harminc év szocializáció után elől-hátul jönne ki belőlem minden. Vissza közben a vajúdóba, néznek rám a kiskacsások furcsán, közben kisdokinő rám néz, Krisztián említi neki a furcsa ingert. Atyaég, lehet, hogy már tényleg szülnek, hívja a dokimat.

Megint megvizsgál, méhszáj majdnem teljesen eltűnt, csak egy kis perem van, irány a szülőszoba. Szülésznő sehol, cuccok sehol, előbbi 110-el száguldott az Üllőin, utóbbi hajigálta át a kerítésen a hetek óta gondosan összecsomagolva várakozó saját kacsás hálóingeket. Én mindeközben hercig sötétkék pólóban szépen sminkelve rugózom a Semmelweis tógában egy labdán és próbálok győzködni mindenkit, hogy a hányingerrel kezdjünk valamit, mert a többi még egész szokható. A hormonok miatt van, ne izguljak, befut a szülésznő, folyik róla a víz. Egy halom drukker érkezik közben, szóltak nekik, hogy a tempó miatt ezt érdemes végignézni, engem lapátolnak fel az asztalra, jönnek a tológörcsök, ennek már a fele sem tréfa.

Alig emlékszem valamire, utólag kiderül, hogy görcsök közben már tegezem a dokimat, szólok neki, hogy kiesett a hajcsat a hajamból, valamint a hasizmaim állapota is különösen izgat. Tolás közben próbálom csinálni amit mondanak, a belégzés sem mindig sikerül, nemhogy a ki, nyomok ahogy bírok, doki felszáll az ágyra segíteni. Sári lerúgta a sajátját, Timinek a lábát szíjazták le, úgy rugkapált, én hálisten örülök a dokinak, ugyanazt csinálja amit én, csak van vagy 70kg fölénye hozzá és láthatóan neki a levegővétellel sincs gondja, bár az izzadtság csurog róla is, ahogy rólam a smink.

Tolok, jön ott minden, fogalmam sincs mi történik, rettenetesen fáj, de félamnéziásan beugrik, hogy ezt el fogom felejteni ha jön a hormonsokk, ez még megnyugtat kicsit, csak a görcsök között már nincs szünet sem. Valaki kiabál a bal fülemen, hogy a feje már kinn van, de a többi babarész még odabenn, hát nem tudom ez a baba-e, de eldönthetné valaki, hogy mit kezdjünk vele, mert egyikünk itt fog maradni az fix. Krisztiánt látom, hogy sápad, nézi a szívhangot, dokival nyomunk, félszemmel látom, hogy doki visszanyúl, lecsapja a szívhangfigyelőt, nyomjuk meg, egyszer csak valami kicsusszan. Pánikba esem közben, kap-e levegőt, most sem sír, szép színe van!!! Nyöszörög, közben jön belőlem még valami, már nem is fáj, levegőt is kapok, persze ebben segít, hogy leszáll rólam a doki is, forgatják a pöttömöt, olyan mint a nyúl a hentesnél. Kicsit hangosabb már hálisten, rám teszik. Még mindig az arénás póló van rajtam??? Baba meleg és vesz levegőt is, hosszabb a feje, mint ET-nek, de a mienk:) Hormonsokk kezdődik érzem, összehúzódások még mintha lennének, meg kegyetlenül sajog a hátsóm, de a baba kinn, úgyhogy fájni nem fáj már semmi.

Ránéznek az órára negyed 10h. Ez igen, szülésznő dicsér, babát ápolgatják, megmérik, 2400g, nem maradhat, hozat egy másik mérleget, 2940g, na az már tetszik neki, 55 centi, bepólyálják, Krisztián már hozza is vissza. Közben lámpa még jobban fel, na ez nem lesz még kellemes, villan be az előtanulmányokból. Doki körülnéz odabenn, ez rettenetes, aztán injekció, ez még rosszabb, picit visszatér az amnézia és remegni is kezdenek az izmaim. Szülésznő megnyugtat, hogy ez izomfáradtság, rémlik ilyesmi, mikor sprinter létemre 3km-t kellett futnom pontszerzésért még suliban, hát 1.5km után is pont így néztem ki a mentőautóban, mikor próbáltak életet verni belém. Szóltak ott is, hogy nem 60m lesz, de ki hiszi ezt el előre. Varrnak, az már nem fáj, de izgek-mozgok, sajog mindenem, remegek. Krisztián táncol a babával a fejem mellett, látom a cuccokat a háttérben a fal mellett. Na, időközben megjött a kacsás? Szólhattak volna, de legalább most lesz mibe átöltözzek. Valaki nem adna vizet? De persze, de szülésznő pakolgat, doki varr, Krisztián meg úgy néz ki, pár évig még le nem teszi a babát, hogy nekem bármit hozzon, hát várok.

Szurkolók, dokik, szülésznő elszivárog, én kapok valamit vénásan, remélem erős. Remegés lassan szűnik, baba a mellemen, Krisztián már telefonál. Pár órát is talán hagynak lebzselni, majd szép lassan felkelünk, rám szólnak, hogy ne pattanjak fel, igazuk van, jut eszembe, hát dől belőlem a vér, szülésznő segít átvedleni, végre itt a kacsás, papucsom is van, még bugyim is, komfortzóna a köbön. Közben telefonáltam én is, szülők a váróban, behozták a cuccot és itt maradtak, igazuk van, csak kényelmesebb itt bőgni, mint otthon:) Kicaplatunk szépen lassan, jól esik állni, végre mozgathatom a hátsómat, tiszta görcs a lábam. Van egyágyas, szuper, költözünk fel, nagyszülők is megfoghatják a bébit, szülésznő jófej és igaza van, ha én sem öltöztem át, nekik már tényleg mindegy.

Szobában még lebzselünk kicsit, Anyuka pakol, mit vigyen el, mondom ezt a zacskót itt. Ez meg mi? Hát ezzel érkeztem, vágom rá, el kellene vinni kimosni. De mi van benne, néz rám nagy szemekkel és húzza elő a cuccokat.

Egy magzatvizes farmerszoknya és hozzá színben passzentos tangabugyi, Kristóf névnapi ajándéka és egy kenyai olajfestmény. Ezzel érkeztem szülni. És hiányzott valami? Igazából semmi.

Na, ennyit a listákról.